Fejlemény van!
Hűséges rajongóim blogbejegyzés nélkül is tudják, hogy az elmúlt közel egy évben milyen mélyrepülést hajtottam végre: szétestem, leálltam, meghíztam, satöbbi. Hullámvölgy-hegyek. Mindig mire egy kis remény felcsillan, közbejön valami.
Olvasom Dari blogját. Elmaradása volt, egy bejegyzésbe belepakolt vagy négy versenyt. (szerk.: Visszanéztem, egész pontosan hatot) És sehol egy Ati. Nincs olyan, hogy "visszafutottunk Atiért a célba", vagy "a Ati a kísérőkocsival jött utánunk", de még egy árva "ha Ati nem a koffeines gélt adja fel, még most is futnék". Semmi. Ati nincs. (így hát kénytelen vagyok idetrollkodni, és leírni százszor, hogy AtiAtiAti…) Na nem összevesztünk Darival, egyszerűen ennyire kikerültem a körforgásból, a versenyekből. És ekkor egy hang a fejemben azt üvöltötte, hogy ELÉG! Az én hangom volt, hiszen ez az egyetlen beszédképes hang, ami a testemen belül jön létre... Gyorsan írtam is Darinak, hogy javasoljon visszatérős versenyt, de nem annyira sikerült, nem vagyunk egy hullámhosszon, nem egy ligában játszunk. Elkezddtem hát bújni a netet, megfizethető, teljesíthető versenyeket keresgéltem és jegyzeteltem vadul. Az augusztus negyedike elég sűrű lett, négy szimpatikus versenyt is kiírtam, dönteni kellett. A tatai minimaratont szeretem, de már tavaly is kimaradt, így végül elengedtem idén is. Végül a Dynafit Lynx trail lett a befutó. Nógrád, 12km, kulturált szint (én nem értem, miért jó száz méteren kétszázat mászni, egyre inkább ez a divat. Csinálják, én inkább kihagyom. Okééé, puha vagyok, és?!), megfizethető ár. Legyen. Póni is beszállt a buliba, majd hamarosan jelezte, hogy hozna még két csajt, Dórát a tesóját, és Titát. Oké, de a puntó kicsi, fekete, és nuku klíma. Sebaj.
Két héttel a verseny előtt felmentem Budaörsre egy edző/felmérő kocogásra. Nem sikerült túl jól, de legalább az előre megtervezett útvonalat az órának hála szépen le tudtam követni. És ennek a tapasztalatnak később nagy hasznát vettem. Viszont tudtam, hogy ez a teljesítmény kevés lesz oda, úgyhogy az utolsó napokban a szokásosnál feszültebb is voltam. Versenydrukk? Végre! Újra izgulok verseny előtt, ilyen is rég volt. (idei statisztika: 14 év - 14km Tini betegsége miatt Eszterrel, abszolút edzőtempóban, valamint K&H maratonváltó GH-s "lányként", lasztminit beugorva 7km-re, ezúttal már Tinivel. Nem sok, izgulás ennyi se.) Most viszont összeszorult kloákával várom a szombat reggelt.
Pontosabban hajnalt, mert 6-kor már a lányokat gyűjtöm be a Nyugatinál. Dóra és Tita velem együtt a minimaratont futja, de Pónika különcködik, neki a 24 kili kell, ami egy órával korábban rajtol. Hálásak is vagyunk neki. Érzi is, hoz nekem bocsisört, amire aztán rácsukja a kesztyűtartót, a sörtől pánikszerűen szabadulunk, nem túl etikus módon. (egyikünket sem hagyta nyugodni a dolog, a verseny után vissza is mentünk érte) Így érkeztünk meg a versenyközpontba. A rajtszámátvétel aránylag zökkenőmentesen zajlott. Eszter összekapta magát, és húztunk a várba, ahonnan a távok rajtolnak és ahova aztán be is futnak. Kár, hogy ennél magasabb pont már nem akadt... Míg Póni rajtját várjuk, eszembe jut, hogy még mindig nem töltöttem fel az órára az útvonalat. Kis bénázás után megoldom, majd csápolunk Póninak. Megkérem, hogy ne tököljön, nem szeretnénk túl sokat várni rá. Valójában biztos voltam benne, hogy előttem beér. Dóráékkal visszacammogtunk a kocsihoz, mindenki összeszedte a motyóját, én cipőt cseréltem, mert úgy gondoltam, hogy ide a hoka jobb lesz mint a vomero vagy akár a terep Adidas. Utólag tudom, hogy a vomero jobb döntés volt, de utólag már amúgy is kurva sok mindenben tudok okos lenni... Felszerelés-ellenőrzés, majd várakozás jön, tesséklássék melegítek, közben lopva felmérem az ellenfeleket. Esélyem sincs. A hivatalos eredménylista szerint 16 nevező volt, megkockáztatom, hogy ennél azért többen voltunk a rajtban.

16. Tévedtem.

Visszaszámolás, rajt. Zúzunk lefelé a nógrádi várból. Vagyis a profik zúznak, én óvatosan tipegek. Ha ez a tömeg egyszer megindul.... Szinte a sor legvégén vagyok, de nem zavar. Egyszer már volt egy verseny, ahol tök utolsó lettem, akkor most lesz még egy.

Zúzok. 

Lefutunk a várból, végig egy bringaúton, át egy sorompón, majd jobbra fordulva elhagyjuk a települést, és jön is az első emelkedő. Még nem durva, abszolút futhatónak érzem, miközben páran körülöttem sétára váltanak. Nem száguldok, de azért stabilan kocogok, elhagyom Dórát meg egy srácot, akivel még a rajtban beszéltük, hogy engedjük előre a zergéket. Azért gyanús, hogy lesz itt még több és komolyabb szint, úgyhogy óvatos vagyok, de egyszerre megint sík a terep, tágas mezők mellett futunk. Gyönyörű. (a telefont amatőr módon hátra tettem a zsákba, így nem fotóztam, pedig szántam volna rá időt) mentem a többiek után, be az erdőbe. Hirtelen pár tanácstalan futóba botlottam. Lehet nem erre kell menni? Biztos, az óra hisztizik a kezemen, hogy letérés van. Egy bő 6-8 fős brigádot visszafordítok, rávezetem őket a helyes útra. Van némi bizonytalanság, nem mindenki hisz nekem, de aztán kiszúrunk egy szalagot, úton vagyunk. Éles balkanyar vezet az erdőbe, de itt már van jelzés. Kicsit azért várok, hátha meglátom Dórát, hogy jelezzem neki a fordulót. Sehol senki, muszáj tovább mennem. Ismét utolérem a srácot egy emelkedőn, ami most tűrhetően megy, és még mindig nem volt igazán futhatatlan szint. Mikor elkocognék mellette, ő is kocogásba kezd és beszélgetésbe elegyedünk. Versenyeken szeretek magamra figyelni, pár szóra jó vagyok, de beszélgetni inkább edzésen vagy a kocsmában. Ezt megpróbálom úgy tudtára adni, hogy ne legyek bunkó. Nem sikerül. Á, le van szarva, akkor beszélgessünk, menjünk együtt, végülis azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, nem azért, hogy kihajtsam magamból a szart is. (dehogynem, de mindegy) innentől emelkedőkön séta, lejtőn óvatos tempó, pedig néhol nagyon lehetne zúzni.
Útelg... Útelágog.... Útelágozad.... Útelágazóg.... Kereszteződéshez érünk, szalagok jobbra föl, Tita előttünk kb 100 méterre szintén arra. De az óra csippan, menj balra. Biztos? Befutunk a szalagos ösvényre, tiktak üvölt, hogy letérés van. Megállunk, tanakodunk. Nézzük meg, mit mond az óra, irány a másik ösvény. Fenix elégedetten prüttyen egyet, mint amikor az asszony nyugtázza, hogy igaza volt. Megint. Megyünk, mendegélünk, szalag sehol, de az óra szerint minden rendben. Hát lehet, de sehol egy lélek. Aztán egy kanyar után ott vannak a szalagok, és egy futó lány jön szembe meglehetősen tanácstalanul. Nem beszél magyarul, szóval biztos migráns. Kérdezzük, hogy melyik távon van. Minimaraton, mint mi. Na akkor törn bekk aranyom, mert a másik irányba még sokat fogsz futni. Rili? Rili. Hárman futunk tovább, s egyszer csak előbukkan a Koponyányi Monyók az esemény fotósa, akitől megtudjuk, hogy az előkelő 3-4-5. helyen vagyunk. Azt hogy?! Nem volt szalag, óra után jöttünk, akkor letértünk volna? Nem, ti jöttetek jó irányba, a többiek eltévedtek. Bakker!

Ott vagyunk már?

Lefordítjuk a csajszinak a híreket, hitetlenkedik, aztán amikor mondom, hogy a hetedik kilométert fejezzük be épp, kicsit kiakad. Az ő lábában már sokkal több van, és fáj is neki. Lassítsunk? Nem, ez így oké. Oké. Aztán lemarad, és mondja, hogy menjünk csak. Hát jó, innen már irányba van állítva, hajrá. Leelőz minket két srác, majd még kettő. Jó, a dobogó ugrott, de legyünk reálisak, katonaszlenggel élve égetné az a talpunkat :)
Aszfaltra érünk, lejt, lehetne menni, de a kollégának a térdhajlata, nekem a hoka miatt a bokám hisztizik, megyünk óvatosba. Sorompó, bringaút, aztán jön az emelkedő. Szerencsére végül a befutó nem a várban van, így nem kell annyira sokat mászni, mint amennyit az elején lefelé jöttünk. Futótársam így is megállna, de nem hagyom, 2-300 méter lehet hátra, azt már csináljuk meg. Megegyeztünk, hogy ha már együtt mentünk végig, együtt is futunk be, végülis mit számít, hogy 10. vagy 11. helyen végzel? Így is teszünk, egyszerre lépjük át a chipszőnyeget. Megvan. Ez jó volt, és bizony nem volt benne komoly emelkedő. Tudnék még futni, ha kéne, de szerencsére nem kell. Páran már bent vannak, beszélgetünk. Kiderül, hogy minimaratonon csak négyen értek be előttünk, mindenki más a korábban rajtoló félmaratonról jött. Hoppá. Ráadásul a négyből kettő másik korosztály, és mivel van korosztályos rangsor.... Hogy mi?! Bizony, harmadikként értünk be, holtversenyben. Aztán hallom, hogy az időmérés kuka, a mezőny nagy része eltévedt, szegény szervező föl-alá rohangál, valahogy szinte semmi sincs rendben. Közben befutnak mind a lányok, náluk ugyanúgy nem tudni pontos végeredményt. 11 óra volt a minimaraton eredményhirdetésének időpontja, gyakorlatban délután kettőig vártunk a hivatalos eredményre. Ami rendkívül érdekes lett. Kicsit féltem tőle, hogy a velem futó srácot hozzák ki harmadiknak, ezt azért a körülmények tükrében igazságtalannak tartottam volna. Végül nem ez történt, de hasonlóan érdekes lett az a 20 perces hátrány, amit az időmérő rendszer hozzám képest neki kidobott. Hiába jeleztük, hogy együtt léptünk be a célba, nem adták meg holtversenynek, jóváírták a rendszer tévedését ugyan, de én maradtam a harmadik. Ha kettőnk közül csak egy állhat a dobogóra, akkor így tartottam igazságosabbnak, de valójában együtt indultunk, együtt érkeztünk, a holtverseny lett volna a korrekt eredmény. De sebaj. Az eredményhirdetés is akadozott, de végül csak megkaptam azt a kis fa érmet. Rajta a szenior felirattal.... 40 évesen. Tiszta vicc :)

Virtuális dobogó is dobogó...

Szenior...

Ami még sajnos vicc volt, az a verseny szervezése. Nagyon jó alapötlet, hibátlan környezet, versenyközpont, a várból rajtolás is menő, a főszervező pedig a szívét kitette az egészért. Talán pont ez is volt a baj. Mindent ő akart/neki kellett elvinnie a hátán, és ezt ezek szerint nem lehet. Több szakaszon nem volt, vagy idő előtt el lett távolítva a szalagozás, Hiába vártuk, nem volt frissítőpont, a befutó helyszíne idő közben lett változtatva, és erről sajnos nem mindenki tudott, az időmérés kritikán alul "működött". Valahogy az volt az ember érzése (nem csak az enyém, sok emberrel beszéltem, mindenki így látta), hogy túl lett vállalva a dolog. Sok és hosszú táv, kevés segítő, és egyetlen ember, aki szinte mindent egyedül intéz, az időmérő javítását, eltévedt emberek navigálását, eredmények összesítését, kihirdetését, segítők irányítását, mindent. Így szerintem nem lehet. Viszont ha a lelkessége megmarad, benne és ebben a versenyben nagyon sok van. Azt gondolom, hogy adok neki jövőre még egy esélyt, ha úgy alakul.
A helyezésemet tudom a helyén kezelni. Alig voltunk páran, ráadásul a többségnek GPS-es óra nélkül tájékozódási gondjai akadtak, ennek tükrében egy korosztályos 3. hely nem a világ. Másfelől tudni kell jól versenyt választani :) és szerencsésen végigmenni rajta. Mindenkinek meg volt a lehetősége, nekem volt szerencsém.Sosem volt még ilyen, és nem sok esélyét látom, hogy a jövőben megismétlődik. De új kategória, új remények, a B oldalon is lehet a zavarosban halászni :)
Felkészül a Nato futás ;)

Hajnali hangulat

Azóta kaptam a srácoktól egy kicsit optimistán méretezett csapatpólót, már csak bele kell fogyni, és onnantól ebben csapatom :-)