Jó régen volt post a blog-on, idén talán nem is nagyon. Mielőtt rátérnék magára a versenyre egy kicsit az elmúlt időszakról. Ugyan sok minden nem történt, futóverseny legalábbis semmiképpen azért az edzéseket meg kellett csinálni. Januárban sikerült 10km-en és félmaratonon is egyéni csúcsot futnom és ez nemcsak, hogy örömmel, de bizakodással is eltöltött. Ezen az úton haladtunk tovább, a február és a március rendben el is telt. Az április és a május már sokkal viharvertebb volt. Volt itt minden: oltások, tetőfelújítás ami még mindig tart és a meleggel is ment/megy a küzdés. Nem is érzem magam kirobbanó formában, de mivel az egész év az őszi Berlin maratonra van feltéve így egyelőre nem aggódok (nagyon). És akkor jöjjön maga a Riska!

Szóval a Riska One Way Ticket Run Backyard Ultra: ez egy különös verseny, nem feltétlenül, sőt, az nyeri aki a leggyorsabb. A lényeg: ki tud a legtovább pályán maradni. Óránként van rajt és 6706 métert kell futni. Egyszerűnek tűnik, de nem az. Már tavaly is nézegettem, de akkor nem tudtam belesűríteni a maratonok közé. Az ideire viszont szinte azonnal beneveztem amint lehetett. Az igazság az, hogy akkor még 10100 méteres körről és 1,5 óránkénti rajtról volt szó, de mivel a szervezők csatlakoztak a Backyard Ultra szervezethez így a fentebb említett szabvány távolság és rajtidő lett a végleges. A helyszín a csodaszép Tihany, azon belül is a Belső-tó környéke volt. Az első rajt 18h-kor van magát a karámot 15h-től lehet elfoglalni. Innen indulnak és ide érkeznek a futók viszont a segítő nem tartózkodhat bent. Fura egy szabály, de ez van. Nekem Zsuzsi segített, mint a tavalyi év során oly sokszor. Ezúton is köszönöm, hogy rám áldozta a hétvégéjét. Mi kb. 16h fele érkeztünk és csak nehezen találtunk helyet a sátornak. Azért egy kis placc akadt. Gyorsan összeraktuk, bepakoltunk és jöhetett a feszült várakozás. Frissítés gyanánt ezúttal a szokásos Hammer tabletták mellé rizst és banánt turmixoltam össze. Érdekes kísérletnek tűnt. Aztán végre valahára eljött a rajt pillanata. Vagyis az első rajté!

Első kör: eléggé hátra álltam be ez az elején eléggé megnehezítette a haladást. Nem baj amúgy is szépen  komótosan akartam haladni. Amikor még otthon számolgattam akkor 35-36 perces körökkel számoltam. Na ez az első kör alatt gyökeresen megváltozott. Eléggé bitang kört sikerült összerakniuk a szervezőknek. 1,5km földút ami fel-le hullámzik majd egy több, mint 1 kilométeres emelkedő a fordító után a célba pedig egy 1,2km-es lejtő vezet. Én igyekeztem lefele is óvatosan menni, nem szerettem volna szétverni a combjaimat. Ennek köszönhetően 38:36-al zártam az első kört.

Második kör: itt már valamivel előbbre álltam, de ennek ellenére sem siettem, itt és most tényleg nem a tempó számít. Már ekkor kialakultak azok a társaságok amik együtt futottak nagyjából. Oda-vissza előzgettük egymást. Én felfele is futottam, míg sokan már ekkor is sétáltak. Ezen emberek előztek vissza a lejtőkön. A meleg már kezdett alább hagyni, de a magammal vitt kulacs azért még jól jött. Figyeltem, hogy folyamatosan igyak. Egy körben úgy 3-4 alkalommal. Ez jó taktikának tűnt. 39:14 lett ez a karika.

elképesztő volt a naplemente

Harmadik kör: egész jó helyre sikerült beállni, na nem mintha annyira számítana, de mégis egy kicsit. Legalábbis nem kellett annyi embert kerülgetni az elején. Az emelkedőket továbbra is kocogom, ahogy a lefeléken is visszafogom magam. Közben azon gondolkodom egyesek miért veretik olyannyira a lejtőkön. Biztos vagyok benne, hogy az verzióm a jobb hosszú távon. Na de ez majd kiderül. 39:24-el finiselek. Az első három kör elég stabil lett.

Negyedik kör: itt már bizony fel kellett venni a fejlámpát kötelező jelleggel. Nem szeretem annyira, valahogy mindig rossz közérzetem lesz tőle. Ezúttal sem volt másképp, de nem volt mit tenni hiszen a kör végére már nem láttam volna semmit nélküle. Beérvén azt éreztem, hogy rohadt régóta futok és még sehol nem tartok. Ami valahol igaz volt, mert 4 órája indultunk és még csak 27km-nél járunk. Ez a köröm picit lassabb lett (40:31) kicsúsztam a 40 percből.

Ötödik kör: egyre kevésbé szeretem a földutas részt, alig várom, hogy vége legyen. Folyamatosan azon dilemmázok mikor fogok eltaknyolni rajta. Mindegy, túl leszek ezen is. A fejlámpát néha átveszem a kezembe, így biztosan kevésbé leszek tőle rosszul. A 40:37-es (még mindig tök jó amúgy) kör végén irány a sátor. Lefekszem pár percre, de az egész világ forog. Nem annyira jó a helyzet.

Hatodik kör: ugyanabban a hangulatban indulok ki, mint ahogy az előzőt befejeztem. Bakker meguntam az egészet. Na de most kiszállni ciki lenne még a maratont se értem el. Különben is, ne picsogjak, fussak inkább. Itt már én is bele-bele sétálok az emelkedőkbe, ezt igyekszem kompenzálni azzal, hogy a lefelekét jobban eresztem, persze még mindig vigyázni, hogy ne csapjam szét a lábaimat. Ez működik is bár kicsit lassultam, ezúttal 42 perccel érek be.

Hetedik kör: nem indul jól, ugyan az elején meglódulok, de hamar alábbhagy a lelkesedésem. Nem nagyon tudok mély levegőt venni. Szúr a mellkasom ami kisugárzik a vállaimba is. Na fasza, még a végén itt fogok elpatkolni.  Sétára váltok amíg normalizálódik a helyzet. Ezzel el is megy a kör további része. Ebben a körben többet lassultam, már 48 perc felett érek be. Miután beértem Zsuzsi nyugtat és önt belém lelket. Ez csak egy holtpont és menjek tovább. Mindig csak 1 kört. Én meg szót fogadtam. 

Nyolcadik kör: nem nagy reményekkel indulok, de szerencsére csalatkozom. Egész pofásra sikeredik. Most már egyértelműen sétálok az emelkedőkön bár úgy érzem futva is menne és nem fogynék el kondiból. A lefele az továbbra is enyhén szólva visszafogott. Ami viszont jó jel, hogy ugyan lassulok, de a mezőny eleje ugyanott jön szembe mint eddig és a fejlámpa sem zavar már. Tehát nagy gond nincs, haladjunk tovább. Zsuzsinak is igaza volt, csak holtponton voltam amin most sikerült átlendülnöm. Felfele sétálva megint akartam ezt az egészet. Jött is az elhatározás, ebben még sok kör van. Nyomjuk, csináljuk hiszen kemények vagyunk.Ez is 48 perces lett, mint az előző.

Kilencedik kör: sajnos nagyon gyorsan jött a kijózanító pofon. A hepe-hupás földúton elkezdett fájni a térdem. Ezt nem hiszem el, hogy mindig kell lennie valaminek. Újfent sétára váltok így elmúlik a fájdalom. Futni kezdek, de visszatér. Ebben a körben marad ez a metódus, futás amíg a térdem bírja majd egy kis séta. Jellemzően inkább lefele fáj. Így érek be a karámba, ezúttal 48 percen belüli idővel, ahol kipanaszkodom magam Zsuzsinak. Megfejtjük, hogy akár a cipőtől is lehet a térdfájás. Jó, cseréljünk cipőt a következő körben. Amúgy is jó lenne a napfelkeltét a pályán megérni ahhoz meg plusz egy kell a tizediken felül.

Tizedik kör: minimális esélyekkel indulok neki. Valahogy a későbbi női győztes mellé keveredek és beszélgetni kezdünk. Így gyorsabban telik az idő és bár a térdem fáj próbálom tartani a lépést. Egészen addig a pontig amíg nem túl kényelmetlen. A fordító után egyből sétálni kezdek. Sejtem már, hogy ez lesz a vége. A sejtés tudássá avanzsál miután a cél felé kezdek ereszkedni. Futni már semennyire nem tudok vagyis inkább nem akarok. És bár Zsuzsi nagyon lelkesen hozza elém a váltócipőt, jelzem neki, ez ma ennyi volt. Nem merek megkockáztatni egy sérülést ami esetleg hetekre kiüt az edzésmunkából. Idénre van sokkal fontosabb cél. Az utolsó pár métert azért megfutom így lesz 53:39 az időm. Bánt, bosszant ez az egész nem nagyon tudom hova tenni se magam, se a csalódottságomat. Zsuzsi vigasztal és jól is esnek a szavai. Az igazság az, hogy ha Ő nincs akkor lehet már a 6-7-ik kör környékén kiszállok. A 11-ik rajthoz még odasétálok, de már nem indulok el csak a távolodó futókat nézem. Majd leadom a chip-et és megkapom az érmet és az oklevelet. Hivatalosan 1 óra áll a rendelkezésre, hogy elhagyd a karámot, de ezt sokan nem tartják be. Mi igen. Viszonylag gyorsan összepakolunk, elbontjuk a sátrat és beköltözünk az autóba. Nos igen, erre az éjszakára nem foglaltunk szállást mert a terv az volt, hogy futok. Nem maradt más választás, mint a kocsiban alvás.

Ezzel szombatra lett egy csomó szabadidőnk amit túrázással és evéssel töltöttünk. Nekem, vagyis a térdemnek állítólag jót tesz a sok séta. Néha-néha azért visszanézünk a versenyközpontba is ahol még bőven gyűrik egymást a többiek. Végül vasárnap este lett vége, 52 órát azaz 349 kilométert ment a győztes...no komment...

Konklúzió: lehetnék csalódott és talán az is vagyok egy kicsit, de azt mondták, hogy igenis büszke lehetek erre  a 10 körre avagy a 67 km-re. Akkor legyen így! Büszke vagyok! És bár azt az elvet vallom, hogy soha nem adjuk fel ez itt és most nem az a helyzet volt. Fel kellett adni azért, amiért tavaly ősz óta edzek, készülök. És ez nem más, mint a Berlin maraton. A héten tudtam rendesen edzeni mindenféle térdfájás nélkül, ez is megerősít abban, hogy jó döntést hoztam a tizedik kör végén. Viszont egészen biztosan hibáztam a cipőválasztásnál. Ha igazán végig gondolom, nincs is olyan cipőm amiben hosszabb ultrát lehetne futni és ez amúgy fel is merült bennem még a verseny előtti héten...Ebből is tanulni kell. A frissítés, hála Zsuzsinak is, nagyon jól ment. Ahogy az is, amiben már előtte is biztos voltam, hogy nekem ez a sok elindulás fekszik. Bár a helyszínen első csalódásból azt mondtam, hogy ilyet többet nem akarok, azért amint lehetett beneveztem a 2022-es versenyre. Dari is strikes back!