Előzetesen októberre több variáció is volt végül maradt a budapesti helyszín és a SPAR maraton. Ezúttal a kísérés nemes és felelősségteljes feladata volt adott. Kacsával Bélust kísértük aki az első maratonjára készült. Mi is lehet ennél szebb feladat? És így rendhagyó módon Bélus ír beszámolót arról mi is történt a maratonon és az addig vezető úton. Fogadjátok tőle szeretettel ezen sorokat:

Első maratonom:

Először is úgy mentem oda, hogy sikerülni fog. Ez azért fontos, mert úgy érzem a mentális felkészülés nélkül a fizikai csak féllábú óriás. Ez fordítva is igaz, amit még most is érzek mindkét csípőízületemben. És ami mindennél többet segít, hogy olyanokkal futottam, akiknek már van rengeteg tapasztalatuk, és mindenben segítettek. Köszönöm Dari és Kacsa!

Még valami. A 15kg túlsúly hozzájárult a ízületeim túlterheléséhez.

2018-ban kezdtem el futni, mert rengeteg jó példát láttam magam előtt, és mert nem tudtam a fiaimmal focizni, 10 perc alatt kifulladtam. Most már nem!

Először csak 6km-t futottam hetente 2-3-szor. Fél év múlva már 10-12-őt. 2019-ben volt az első versenyem Balatonfüreden 10km 540m (1/4 Maraton). Rengeteg tanácsot és segítséget kaptam a futótársaktól, és egyre jobban fejlődtem. 16km-eket is kezdetem futni, szép nyugis tempóban. 2019 szeptemberben futottam az első ½ Maratont. Később többször is lefutottam, volt, hogy 2 órán belül. Ekkor már azon gondolkoztam, hogy vajon képes leszek-e a teljes maratoni távot lefutni. Mindenki biztatott, edzéstervvel segítettek (amit jól nem tartottam be), futottam két, vagy három héttel előtte 30km-t (dögmelegben). Ezután viszont csak pihengettem, illetve volt még egy 12km-es futásom.

A maratonon kiváló idő volt, hűvös, szeles picit szemerkélt az eső is. Kitűnő hangulatban indultunk, 6:10-es km átlaggal. 14km-nél, amikor visszaértünk az indítóponthoz, még sprintelni is tudtam. Szépen frissítettem minden ponton, de nem fulladtam ki, tele voltam energiával, pulzusom a béka feneke alatt kellemes nyugodt tempó.

Aztán az edzéshiány megbosszulta magát. Kb. 22km-nél már éreztem a csípőízületeimet. Ekkor kaptam a társaktól valami „doppingszert” is, hogy bírjam a végét. 30-nál már b@szottul fájtak. Szerencsére két „iramfutóm” tartotta bennem a lelket. 12km-t bármikor le tudsz futni, nemsokára egyszámjegyű lesz a maradék táv, ilyesmi. 36km-nél viszont eléggé megijedtem, mert úgy megfájdult a bal térdízületem, hogy nem tudtam futni, csak tempósan sétálni. 37-ig sétáltunk és ott újra megpróbáltam a kocogást.

Szerencsére ment, de hol volt már a 6:10, meg a sprint… Eközben végig tudtam, hogy meg fogom csinálni. Ha nem cseszem el a felkészülést a lustaságommal úgy futottam volna végig, mint a nyúl. Tele voltam energiával és ezt az energiát nem tudtam kihasználni, mert úgy fájtak a csípőim, mintha onnan akartak volna leszakadni a lábaim…

Ha nem fájt volna a lábam simán 4 óra harminc percen belüli eredményt értem volna el, így 4:58:07 lett, de teljesen elégedett vagyok vele. Öt órán belüli eredményt képzeltem el a verseny előtt.

Még egyszer köszönöm Darinak és Kacsának, hatalmas élmény volt!

Zárszóként annyit tennék hozzá, hogy felemelő érzés látni azt amikor a kísért delikvens átlépi a célvonalat és az átélt öröme elfeledteti vele az összes addigi szenvedést.