Amikor tavaly kitaláltam ezt az idei évet akkor eleinte tervben volt, hogy az egyik maratont a tizenkettőből terepen futom. Elsősorban külföldi versenyeket néztem, de végül maradtam az aszfaltos futásoknál. Azonban, hogy ez a mizéria beütött így már szabadon lehet variálni. Így esett a választás a Sunset Trail-re. Ez is egy QR kódos instant kör a Vértesben és mit ad a sors, pont maratoni hosszúságú, a Vértest meg amúgy is szeretem. Sőt ezen a pályán már jártam 2 éve. Az előzőhöz hasonlóan ehhez is lehetett csatlakozni, akár rövidebb távra is, de végül úgy alakult, hogy egyedül Zsuzsi tudott velem tartani. Ő egy valamivel rövidebb, 27 km-es távot fut majd amiből az első 10,5 km-en tudunk együtt menni. Szóval 9h után kicsivel rajt Oroszlányról. Az idő tökéletesnek tűnik. Kellemes 15 fok és nem esik. Bízunk benne ez így is marad. Az elején nem kapkodunk több okból sem, bár sikerül 5:20-ben kezdeni. Kis aszfaltos rész (ahol azért meg kellett állnom a kisdologra) után már be is vesszük magunkat az erdőbe és 2,7 km-nél elérjük az első pontot ahol csekkolni kell. Gyors beolvasás után már szaladunk is tovább. Persze továbbra sem kapkodunk, mert bár ugyan van kitűzött célom időben (a 4 óra), de azért nem kéne beledögleni. Jöhet az első gel. Most próbálom kicsit sűrűbben tolni őket, mint az előzőleg.

A Várgesztesi várig szinte folyamatosan emelkedünk, ha olyan van akkor sétára váltunk. Maga az erdő kicsit komornak tűnik mivel nem süt a nap, de ennek ellenére szép látványban van részünk. A vár előtt elbizonytalanodok, hogy hol is kéne elválnunk aztán kiderül a helyes irány. A várba még együtt megyünk fel. Amíg Zsuzsi fotóz addig én beolvasom a következő kódot.

Megvan, mehetünk is tovább. Most már tényleg elérünk oda ahol Zsuzsi egyenesen megy tovább én meg balra el Vérteskozma felé. Én kis balga azt hittem odáig lejteni fog, de nem ez volt a jellemző. Hiába jártam már itt nem minden részre emlékszem. Na de sebaj ez egy jól futható rész. Közben elfogyasztok egy fél zabszeletet is, hogy a frissítés is rendben legyen.

Magára a harmadik pontra viszont jól emlékeztem és arra is, hogy ott pont nincs térerő így a beküldés nehézkes. Nem is tököltem sokat mentem tovább majd később elküldi a telefonom. Itt jött egy meredek lejtős rész amin egyszer csak észrevettem egy rókát. A kis ravaszdi ott ült/feküdt az út közepén. Persze szinte azonnal megriadt és elszaladt így esélyem se volt fotót készíteni róla. Reméltem, hogy fogok találkozni vaddal, de hogy pont egy rókával... Leérvén a völgybe szinte esti sötétség volt. Olyan volt mintha korai ősz lett volna. Kicsit bele is feledkeztem a természetbe és tovább is mentem egy kicsit egy éles jobbosnál. Az óra azonban szólt így sokat nem tettem bele pluszban. Ez a rész annyira nem esett jól mert nehezen járható volt az ösvény a sok földön heverő ág és gally miatt. Azért csak felküzdöttem magam rajta.

Pikk-pakk el is érek a negyedik ponthoz. Időben 1:55-nél járok és nagyjából tudván mi vár még rám elengedem az előzetes 4 órás tervet. Cél egyértelműen, hogy ne nyírjam ki magam és hogy ne essek el! Áttérek a kék kereszt jelzésre. Nem emlékeztem erre a részre, de amint ráléptem az ösvényre beugrott. Ez az a szívatós rész. Meg is eszem a zabszelet másik felét. Ha már sétálok felfelé (igaz tempósan) legalább frissítsek. Azért csak felküzdöttem magam a tetejére, hogy aztán lefussak onnan. Ismerős részre érek nem is olyan rég  jártam erre. Tudtam mi vár rám. Átváltván a piros jelzésre elhaladok a Szűz Mária szobor mellett.

Ez egy jó kis emelkedő szerencsére annyira nem hosszú a meredek rész pont elég arra, hogy egyek egy újabb gel-t. Van egy pár kidőlt fa keresztben, ez kicsit nehezíti az előre jutást. Innen egészen az ötödik pontig, Körtvélyespusztáig teljesen ismerős útvonalon haladok. Az itten pontnál sincs térerő, úgyhogy megint a már jól bevált módszerhez folyamodok. Futok tovább és legfeljebb majd a kilátónál az uccsó pont előtt elküldöm ezt is.

Addig is megint ismerős utakon járok. Sokszor jártam már erre a kék jelzésen. Ez visz fel Vitányvárhoz ahol ugyan csekkolási pont nincs, de azért fel kell mászni. A lejtmenetben majdnem sikerült elzakóznom, de szerencsére megúsztam egy kőbe rúgással. Ez van, haladjunk tovább. Jön a  Rockenbauer emlékfa ami sokat változott az elmúlt években. Mondhatom, hogy előnyére, mert eltűnt róla a rengeteg kitűző meg ilyenek.

Felérvén a kis emelkedőn ismét egy jól futható rész jön. Ez már a végjáték kezdete. A kékről áttérek a piros jelzésre. Sajnos az út tele lett hordva sittel, mint utólag megtudtam így szokták feltölteni az utat. Nem verettem annyira lefele, nem hiányzik egy esés. Elérek a kilátóhoz vezető elágazáshoz.

Azt tudtam, hogy az uccsó ponthoz mászni kell csak azt felejtettem el, hogy mennyit. Kicsivel több, mint 1 km-es út oda, majd ugyanezen vissza is. Az órát nézvén a 4:30-as célidő reálisnak tűnik, jó akkor legyen ez a cél. A felfele vezető rész néhol süppedős homokos, néhol sittes volt. A vége azért már hasonlított egy erdei útra. Felérvén gyors csekkolás után, bár nem kötelező, de felmásztam a kilátóba is. Gyönyörű körpanoráma tárult elém. Megérte felmenni. Készítettem pár fotót és irány lefele.

Most már tényleg jöhet a végjáték. Innen még 7,5 km és nagyjából mind lejtő. Közben számolok és arra jutok, hogy közel 5 perces tempót kell a végéig futnom, hogy beférjek 4:30 alá. Ez azért teljesíthetőnek tűnik. Na nem mintha sok múlna rajta, de valahogy mégis kellett ez a cél. Azért nem szaggatom szét magam lefelé. Vértessomlón megint kicsit elkavarok, nem vettem észre, hogy élesen balra be kell vágni az erdőbe. Ezzel bukok egy percet, de annyira nem vészes a helyzet. Kiérvén a kukorica földön átvezető útra megcsap a meleg. Az erdőben ezt nem is érzékeltem. A vizem szinte teljesen elfogyott, de ebből már nem lesz gond. Átkelek a főúton, elhaladok a remeteség mellett is. Na, innen már csak 3 km és az mind aszfalt. Ugyan van benne emelkedő is, de akkor is be akarom húzni. Bár nagyon szeretem a terepet, de valahogy mindig várom a végén az aszfaltos részeket. Szépen fogynak a méterek, az emelkedő ellenére is 5 percen belüli kilit futok. Még pár kanyar és megvan. A vége majdnem csukott szemmel is menne, de azért nyitva tartom. Jön a kis híd, szinte már látom a célt. 200-al a vége előtt már veszem elő a telefonomat, hogy azonnal be tudjam olvasni a kódot

Zsuzsit és az egyik szervezőt látom, hogy rám várnak. Az utolsó lépéseket kiélvezem legbelül. Leolvasom a kódot és ezzel meg is volnánk. Megcsináltam. 4:28:53! Egyből a nyakamba is akasztják az érmet.

Úgy érzem megérdemeltem. Pár szót (jó párat) váltunk a sráccal, nagyon kedves tőle, hogy kijött elém. Jót beszélgettünk, még a kocsiig is elkísért minket. És most akkor jöhet a nap fénypontja: a kajálás. Rendbe szedem magam és elsétálunk a Magyar Vándorba. Ahol Zsuzsi egy quesadilla-t én meg természetesen egy hamburgert eszem. Maga a főétel iszonyat jó volt. A köretnek kért édesburgonya kis, a desszertnek csúfolt gesztenyepüré meg óriási csalódás volt.

Na mindegy, most már ezt is tudjuk. Összességében szerintem jót futottam (nem mellékesen Zsuzsi is). Kellemesen elfáradtam, de nem csináltam ki magam.  Igazából ez a legfontosabb. Maradt benne jó pár perc, elég ha csak a fotózások miatti megállásokat számolom. Az utolsó szakaszon még úgyis top 10-es időt mentem a Strava-n, hogy felmentem a kilátóba.

Egy 4 órán belüli időt tudnék ha minden összejön. Az, hogy mennyivel jobbat az majd egyszer talán kiderül...